6. rész - Fény az alagút végén?

Sally Styles

"You won't go with him!"

A hideg szél csípi az arcomat és szinte magam előtt látom, hogy milyen piros, de jelenleg nem érdekel. Csak bámulok, mintha kivették volna belőlem az életet. Hihetetlennek tartom az életet, egyszer ad, aztán cserébe elvesz valamit tőlünk, és ezzel csak egyetlen bajom van, hogy igazságtalanul teszi. Millió bűnöző él a világon, akik megérdemelnék a halált, nem pedig egy ártatlan tizenkilenc éves lány, aki rosszkor volt rossz helyen. A temetés óta most vagyunk kint együtt először, azóta pedig eltelt egy hét, viszont nekem ma vissza kell térnem a turnéra. Örültem, hogy elszakadhattam onnan, de mégis hiányoznak, de a lányokat sem akarom itt hagyni, mert ezt együtt kellene túlvészelnünk. Bár arról lemondhatunk, hisz Con sí táborba megy, Tessa valahova Közép- Európába, Steph pedig fogalmam sincs, de itt kell hagynom, esetleg tavaszi szünetben elhívom, de addig is neki iskolába kell járnia.

- Még mindig nem hiszem el, hogy ez történt. Mármint Clar…

- Nem sikerült még felfognunk, hogy nincs többé. – szól bele Tessa, Connie mondandójába.

- Gondolkoztam azon, hogy itthon maradok inkább. – mondja Con, mire megráztam a fejemet. Lényegtelen igazából, hogy most egymást próbáljuk lekötni sikertelenül, vagy olyanok, akiket nem érintett mélyen ez az egész. Igazándiból az utolsó sokkal jobb döntés.

- Elfogadni és továbblépni. Ezt kell tennünk. – szólal fel Steph, mire egyszerre bólintunk és egy utolsó pillantás után elhagyjuk a temetőt. Clarissa elment mellőlünk örökre, az egyik legjobb barátnőm, és már nincs. El kell fogadnom és továbblépnem, ahogy Steph mondta.

- Minden múlandó és van élet a halál után is, Clar pedig biztosan nevet most rajtunk, hogy ennyire nem tudunk mit kezdeni magunkkal. – sóhajt fel Tessa, mire mindannyian felnevetünk egy kicsit. A héten most mosolyogtam először, de lassan nem csak ez az egész miatt érzem magam sehol, hanem valamiféle másmilyen üresség miatt. Csak abban vagyok biztos, hogy valami nagyon hiányzik az életemből.

- Akkor majd beszélünk? – kérdezem, mert anya már csak rám vár, hogy kivigyen a reptérre. Megölelem a lányokat, majd hátat fordítva neki, ülök be hátra Gemma mellé.

- Minden oké? – kérdezi nővérem, mire sóhajtok egyet.

- Azt hiszem. – mondom majd már el is tűnünk a temető mellől. A repülőtérig mindenki beszélt körülöttem, egyedül én voltam csendben és figyeltem ki az ablakon. Állítólag senki nem tudja, hogy most hagyjuk el az országot, és remélem is, hogy mindenki ebben a hitben él. Érdekes módon már várom, hogy visszamenjek, hisz mindenki hiányzik, de tudom, hogy ez az állításom körülbelül 10 perc alatt meg fog változni és újra hazavágyakoznék.

Itt az idő a búcsúzkodáshoz, szorosan megölelem apát, aki egyébként nem a vér szerinti apám, de számomra igen, hisz Robin nem hagyott el, nem úgy, mint Des.

- Vigyázz magadra királylány. – nyom egy puszit az arcomra, de lefagyok. Királylánynak még sosem hívott, mégsem ez a baj, hanem, hogy valaki más szokott így szólítani, és az ő szájából mennyire más. Hiányzik. Ó, dehogy hiányzik, térj észhez Saidie!

- Anya… - suttogom és őt is jól megölelgetem.

- Te vagy a legerősebb lány, akit valaha ismertem, minden rendben lesz, ígérem. – suttogja a fülembe, jobban magamhoz szorítom, majd elengedem. Megfogom a bőröndömet és rárakom a vontatószalagra, míg Gemma is gyorsan elbúcsúzkodik, de ő nemsokára visszatér London-ba. Odalépek az ellenőrhöz és megmutatom a jegyemet, amit nem tép el, hisz azt a felszállásnál fogják. Visszakapom a bőröndömet és mosolyogva integetek szüleimnek, akik egymás kezét fogva állnak. Nővérem is még egy utolsót int nekik, majd hátat fordítva London-nak elindulunk Siatama-ba, ami Japán-ban van, ott lesz most az utolsó koncert olyan keleten, onnan visszafelé fogunk haladni, de leginkább Tájföld-et várom a legjobban.

A London-i nyugodtság ellenében, itt rengeteg fotós és rajongó várt már minket, csak nem értem, hogy miért, hiszen mi nem vagyunk sztárok, csak sztártesók. Már meglátom Harry-t így a biztonsági emberre hagyva a bőröndömet ölelem meg a bátyámat majd ülök be az autóba, Gemma is ugyan így tesz, csak ő az anyósülésen foglal helyet. Nem nagyon szólalunk meg, én csak azért mert körülbelül tíz perce keltem fel. Meglepő módon hamar a hotelhez érünk, és nagy örömömre egyetlen ember sincs itt, hogy lefényképezzen minket. Harry leparkol, majd kidobáljuk a cuccainkat a kocsiból és megfogva a saját bőröndömet indulok a bejárathoz, ahol Mark mosolyogva vár minket. Megölelem a rég nem látott biztonsági őrt, majd beljebb lépek. Nem reménykedem benne, hogy ne Harry-vel legyek egy szobába, de most még veszekedni sem lenne kedvem, elfogadnám.

A teljes negyedik emelet a miénk, de még mindig nem tudok semmit a szobámról. Egy édes gyereknevetést hallok meg és még gondolkoznom sem kell, hogy tudjam, Lux közeledik.

- Sally! – kiáltja a nevemet, úgyhogy leguggolok és várom, hogy megölelhessen. Mindig mosolyogni fogsz, ha van egy gyerek melletted, aki nem hagyja, hogy szomorú legyél.

- Mi a helyzet Törpi? – kérdezem mosolyogva, legalább neki ne kelljen tudnia a dolgokról.

- Hiányoztál ám. Mivel nem voltál kénytelen voltam ráparancsolni Louis-ra, hogy növessze meg a haját, hogy be tudjam fonni, mint neked szoktam. De elbukta a feladatát. – fecseg egyből. Hihetetlen, hogy három évesen mennyit tud beszélni.

- Nem volt elég kitartó, ez rossz dolog. – mondom, majd felállok, mert Sophia hátulról felkapja a törpét, így elvonja a figyelmét. Hálásan mosolygok rá, mert észrevette, hogy most erre nincs türelmem és nem hagyta, hogy Lux-on csattanjon az egész.

- Sal, külön szobát kértem neked mára. Ha szeretnéd, akkor a következő helyen is kérek neked. Egy óra múlva ebéd.– meglepnek Harry szavai, így csak bólintok, hogy megértettem.

- Köszönöm. Majd még meglátom. – mondom halkan, majd a kezembe veszem a kártyát, amit a bátyám felém nyújt és elindulok balra a 238-as szobához. Hozzáérintem a kártyát a kis masinához és már be is jutok. A másik bőröndöm már az ágy mellett van elfektetve, de nem fogok kipakolni, hisz nemsokára úgyis megyünk tovább innen.

Már fél órája csak a képeket nézegetem a telefonomban, mikor hallom, hogy kopognak. Azt hittem Harry mindenkinek a tudtára adta, hogy nem érdemes nálam próbálkozni. Mivel a sokadik kopogás után meguntam, hogy valaki ennyire türelmes, ezért kinyitom az ajtót, meglepetésemre Louis áll előttem szomorú fejjel. Elkezdem rágni a szám, mert nem tudom, hogy mit tegyek. Erre vártam, hogy láthassam, most pedig mégis másabb. Hirtelen érzem, mintha újra bejelentették volna azt a rossz hírt, elkezdtem gyorsabban venni a levegőt, majd ahogy a szemeimet csípik a visszatartott könnycseppek.

- Sal… - suttogja, de nem hagyom, hogy befejezze.

- Ó, fogd már be. – mondom remegő hangon és egy viszonzott ölelés reményébe, átkarolom a derekát és a fejemet a mellkasába fúrom. Biztosan meglepődött, de utána megéreztem a kezeit a hátamon, ami mint egy kis löket úgy hatott rám, mert amint kifújtam a levegőt, elbőgtem magam.

Észre se vettem, hogy már az ágyon ülünk, én csak próbálom abbahagyni a sírást, ő pedig mellettem ül és a kezét a combomra helyezi. – Menj el.

- Mi? Ilyen állapotban biztosan nem hagylak egyedül. – rázza meg a fejét makacsul.

- Louis! Menj, el. Rajtad fog csattani az egész. – morgom és felállok inkább.

- Valakin le kell vezetned. Szóval tessék, inkább rajtam, mint mondjuk Sophia-n vagy Niall-ön. – mondja és a kezeit maga mellett a levegőbe csapja fel, majd vissza maga mellé. – Nézd, az idő segít. Ez a seb be fog gyógyulni. Nem mondom azt, hogy elfelejted örökre, csak megtanulsz ezzel élni, és semmi baj nincs azzal, ha e miatt beszámíthatatlan vagy.

- Nem vagyok beszámíthatatlan! Jól vagyok, csak fel kell fognom, hogy elveszítettem az egyik legjobb barátnőmet és a francba is Louis! Együtt kellene lennie a bandának és együtt átvészelni, de e helyett mindenki a világ különböző pontjain van. – kiabálok rá, majd hirtelen halkulok el. Tudom, hogy igaza van, és az idő segít, de jelenleg lehetetlennek tartom.

- Ja, tényleg nem vagy. Figyelj, otthon is maradhattál volna, de mégis eljöttél, mert tudod, hogy itt sokkal több minden történik, amivel könnyebb elterelni a figyelmedet. – mondja és egyre közelebb jön hozzám, már szinte meg is csókolhatna, de fájdalmasan összeszorítja a szemeit és inkább visszaáll az eredeti helyére. Ez meg mi volt? – Mosd meg az arcod, aztán indulunk ebédelni.

- Nem vagyok éhes. – dadogom egy helyben állva, mint egy szerencsétlen.

- Oké, nem fogod elkezdeni azt, hogy sosem vagy éhes. Enned kell.

- Miért akarsz ennyire irányítani már te is? – kérdezem felháborodottan, de nem kapok választ, így vesztesként vonulok be a fürdőszobába és mosom meg az arcomat. Rettenetesen nézek ki.  Ennek ellenére nem teszek semmit az arcommal, visszasétálok a szobába és a telefonomat megfogva fordulok Louis felé. – Még mindig megvan az egyesség? – kérdezem bizonytalanul visszagondolva az előbbi jelenetre.

- Ha szeretnéd, akkor igen. – mondja, mire bólintok egyet. Kimegyünk a szobámból, amit bezárok és a kártyát a zsebembe helyezem, majd Louis-t követve indulok meg. Bekopog a 229-es szobába, amit nagy káromkodások közepette kinyit a számomra is ismerős kedves, fekete hajú srác.

- Sally. – mosolyog és magához ölel. – Végre itt vagy. – mondja, és beljebb invitál minket.

- Haver, mondd, hogy már készen vagytok. – sóhajt Louis és leül a kanapéra. Miért beszél többes számban.

- Én már két órája kész vagyok bármire, viszont ezt a nőszemélyt vissza kellene küldeni óvodába, hogy tanulja meg használni az órát. – morogja Zayn és ekkor esik le, Perrie is csatlakozott a turnéhoz.

- Hallottam ám! – kiabálja az ismerős hang, amit sokszor hallottam már a különböző televíziós műsorokból.

- Remek, akkor nem kell elmondanom még egyszer. – morogja a fekete hajú és helyet foglal barátja mellett, én is követem a példájukat, sőt a lábamat még az üvegasztalra is felrakom.

- Csak szerintem feszült nagyon a levegő? – kérdezem Louis-tól, aki felnevet és helyeslően bólogat.

- Minden nap ezt csinálja. Imádom, hogy itt van, de könyörgöm, ez csak egy ebéd. – fogja a fejét Zayn és végszóra Perrie is kisétál a szobából.

- Fogd be Malik! Ha te csinálhatod két órán keresztül csak a hajadat, akkor ne hisztizz három perc késés miatt! – mordul rá és ekkor vesz észre engem is. – Ó, te vagy Sally, ugye? – kérdezi mosolyogva, mire bólintok és felállok, de a kézfogás helyett magához ölel. – Rengeteg mindent hallottam ám rólad. Louis igazi pletykafészek. – mondja hirtelenjében, mire gyorsan a szája elé emeli a kezét. Hátrafordulok Louis-hoz, aki értetlenül megrántja a vállát.

- Mehetnénk már? Éhes vagyok. – nyöszörög Zayn.

- Te nagy gyerek. – sóhajt Perrie, majd megfogva a kezemet maga után húz. Az ajtó előtt megvárjuk a fiúkat, mire Perrie újra belekezd. Azt hiszem, izgatott lehet, de nem tudom, hogy miért. – Egyszer elmehetnénk így négyen valahova. Mármint tök jó lenne megismerni jobban téged. – mosolyog továbbra is, mire egy kamu mosoly kúszik az arcomra. Nincs kedvem mosolyogni és megjátszani, hogy minden rendben, miközben belül kiabálok.

- Persze… Sally kibírhatatlan, ha két óránál többet vagy vele. – morog Louis.

- Mintha te jobb lennél. Mr. Mindenbe bele kell szólnom. – puffogok és sietős léptekkel lehagyom őket.

- Sal, én csak poénkodtam, ne haragudj. – fut utánam.

- Ne viselkedj máshogy velem, csak azért mert történt, ami történt oké? Mint mondtad, minden rendben lesz, de ne játszd meg, hogy kedvelsz. – kiabálok rá és inkább a lépcsőt választom, bár fogalmam sincs, hogy merre kell mennem. Végül a recepción kérek útbaigazítást, úgyhogy gyalogolhattam vissza egy emeletet, de nem baj, én voltam az idióta, most megszenvedek e miatt. Lihegve ülök le Gemma és Sophia közé, majd én is leadom a rendelésemet, ami egy tál gyümölcsleves és a sushi mellet döntöttem.

Az ebéd számomra egyhangúan telt, mármint ők nem változtak, ugyanúgy hangoskodtak és nevetgéltek, csak ebből én most inkább kimaradtam, most minden erőmet arra kell feláldoznom, hogy elfogadjam, hogy Clar nincs többé. De nem lehet, hogy magamba roskadva sírok, ez neki sem tetszene. Erőt véve magamon kötöm be a hajam végét, hogy a fonat megmaradjon benne. Magamra kapok egy fekete ujjatlan felsőt, ami teljesen zárt a nyaki résznél, illetve egy világoskék farmert az egyik szandálommal. Csak púdert kenek az arcomra, viszont a szememet kihúzom egy tusvonallal, illetve a szempilláimat festem be és késznek nyilvánítom magam. A telefonomat a zsebembe csúsztatom, majd a kártyával bezárom az ajtót és átkopogok Sophia-ékhoz. Liam nyit ajtót, akin egy-két ruhadarab ékeskedik.

- Akarom tudni, hogy mi történt? – kérdezem bizonytalanul, de csak sóhajt és eláll az utamból, így beinvitálom magam.

- Esetleg nem találkoztál Sophia piros cipőjével? – kérdezi reménykedve, mire elgondolkozom.

- A topánra gondolsz? – kérdezem halkan, mire felcsillant szemekkel bólint.

- Az nálam van. Egyszer kölcsönkértem tőle, de elfelejtettem visszaszolgáltatni. – sóhajtok fel bűnbánóan, de Liam homlokán már dagadnak az erek. – Jó, ne haragudj, oké? – teszem fel a kezeimet védekezéskép.

- Soph, nem emlékszel véletlen arra, hogy odaadtad volna az egyik barátnődnek? Aki az idegesítő göndör húga? Mondjuk.. – kiabál be Liam, mire nagy csönd lesz, majd azt látom, hogy Soph Liam nyakán csüng bocsánatért esedezve, gondolom az agyára ment Payne-nek. Végül nem is kellett visszamennem most a cipőért, mert Sophia egy fekete tornacsukát vett fel. Sikeresen együtt elindultunk a földszintre, ahol én már Lou-ékhoz csapódtam, mert velük megyek egy autóval. Felkapom Lux-ot, mert az édesanyja pár táskát kénytelen hozni magával, így én felelek a csöppségért. Kicsit bizonytalan vagyok, mert lehet, hogy itt csak pár lesifotós van, de az arénába már százezer rajongó táborozik.

Az autó szerencsére gyorsan tud haladni, már nagyon ki szeretnék szállni, mert unalmas csak egy helyben ülni, főleg, hogy egész nap csak utazok. Elszoktam ettől, ami baj, mert kezdenek sűrűsödni a helyszínek. Biztonsági őr kíséretével megyünk be, a többiek pedig valószínű már rég bent szórakoznak. Leteszem Lux-ot hagy fusson oda harry-hez, hisz egész úton azt tervezgette, hogy lefárasztja nagybácsikáját.

- Minden oké? – kérdezi Niall, én pedig csak mosolyogva bólintok egyet. Azt veszem észre, hogy Harry már nem fog annyira láncon, nem patáliázik semmiért, ami tetszik, hisz sokkal nyugisabb így a kapcsolatunk is. Nem erre számítottam, de kellemesen csalódtam, hisz a legtöbbjük úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Louis-t pedig nem tudom hova tenni, most vagy megjátssza, vagy tényleg kedves lett.

- Ők az 5SOS srácok. Tegnap illetve ma az elő zenekar a koncerten, gyere, bemutatlak nekik. – mondja Soph és belém karolva indulunk el, ám Louis is követ minket. – Srácok, ő itt Sally, Harry húga.  – emeli ki az utolsó két szót Soph, amin felnevetek, tehát nem akarja, hogy bármelyik is rám hajtson. Sorba bemutatkoznak, de megakad a szemem azon a szőke hajú srácon, akinek a szájában piercing van. Azt hiszem Luke. Leül a színpad szélére és nagyon mosolyog rám.

- Messziről látszott, hogy Styles. – mosolyog aranyosan.

- Ezt hogy érted? – kérdezem összeszűkített szemekkel.

- A Styles gének, igazán különlegesek. – mosolyog, mire érzem, hogy kicsit zavarba jövök, de ez még mindig nem az, amit Louis mellett szoktam érezni. Na, jó, ezt hogy mondhattam? Még ha csak magamba is, de hogy? – Mit gondolsz? Elrabolhatlak este kicsit? – kérdezi, mire kérdőn nézek Sophia-ra, aki semlegesen néz, majd Louis-ra, aki apró mosollyal bólint.

- Öm, talán. – mondom bizonytalanul.

- Rendben, ha van kedved, akkor a koncert után gyere a szálloda elé. – mosolyog, majd feláll és visszamegy a többiekhez. Mikor én is megfordulok, látom, ahogy Gemma dühösen jön felénk és nagyobb meglepettségemre, nem hozzám, hanem a fiúkhoz. Felpattan a színpadra és összefont karokkal köhécsel egyet.

- Drága Luke. Láttam mit csináltál és nem tetszik. Szállj le a húgomról. – mérgelődik Gem. Mi a baj Luke-kal?

- Nyugalom. Nemet mondott. – rántja meg a vállát, ami miatt Gemma megkönnyebbülten sóhajt majd lepattan a színpadról.

- Ez egy… Már számolni se lehet hány csajt vert át, akik mit sem sejtettek, majd az ágyába kötöttek ki. Ne találkozz vele! – mondja fenyegetően, mire felemelem a kezeimet védekezés képen ma már sokadjára.

Louis-val egész végig beszélgettünk, felültünk a kilátóra valahova középre és csak beszéltünk, vagyis én beszéltem ő pedig hallgatta. Hogy miért? Mert ráébresztett arra, hogy valakivel beszélnem kell arról, hogy mi történik a lelkemben. És miért ő? Nem tudom. Tetszik ez az új Louis, aki higgadt és kedves. Innen mindenki hangyának látszik, ami nem baj, mert legalább nem nagyon vesznek észre minket.

- Ígérem, fedezni foglak, amíg Luke-kal találkozol. – rakja a szívére a kezét.

- Á-á. Nekem ez nem elég. Kisujj eskü! – mondom szigorúan és az ujjam már a magasba tartom. Felnevet és beleakasztja a sajátját az enyémbe. – Remek. Annyira felszabadultnak érzem most magam, mintha közelednék a szabadsághoz, mármint, mintha látnám a fényt az alagút végén. Végre egy srác, akit Harry nem tilt el tőlem és ez tetszik. Bár félek.

- Mitől? – kérdezi felhúzott szemöldökkel. – Gemma eléggé bekeményített. – nevet fel, amin én is elmosolyodom.

- Én még sosem csókolóztam és nem tudom, hogyan kell és félek, hogy beégek. – egy levegővétellel mondtam el ezt körülbelül három másodperc alatt. A kis nevetése miatt pedig felcsillant bennem az izzó. – Louis, taníts meg csókolózni. – még magam is meglepem a kijelentésemmel.

- Mi? – ő is teljesen lefagy, mire én hatszor megbánom, hogy ilyen nyíltan kértem meg. – Sal, ez nem olyan nehéz, nem kell, hogy megtanítsalak. – mondja és elereszti a hajamat, amivel eddig játszott, már amennyire tudott a fonás miatt.

- Már háromszor majdnem megcsókoltál, most már ideje lenne, hogy megtedd. – na, ez az, amit sosem szabadott volna mondanom, viszont a reakció olyan hirtelen ért, mint még eddig sosem. Csak egy apró puszit kaptam a számra, de még így is teljesen lefagytam. AZ egyik kezével megfogja az arcomat és most lassan közeledik.

- Lazíts és kövess. – suttogja, majd újra hozzáér az ajkaival az enyémekhez. Hihetetlen bizsergést érzek a hasamba, és eltűnik az időérzékem. Hirtelen azt veszem észre, hogy már nyelveink is találkoznak, illetve a kezem a hajába vándorol. Mikor már úgy érzem, hogy kezdek megfulladni hátrébb, húzom a fejemet, de nem sokkal. – Mondtam, hogy nem nehéz. – motyogja és a kezeink még mindig ugyan ott vannak. Csukott szemekkel idézem vissza az érzéseket, amik felkeltek bennem, mert ilyet a gyomromban még biztosan nem éreztem. Hirtelen rezzenek össze, mert a hangosbemondóba bemondja egy ismerős hang Louis nevét, majd az enyémet azzal az indokkal, hogy sürgősen fáradjunk hátra Lou-hoz. Elválunk egymástól és versenyezve megyünk le, de sajnos nem én nyertem, ami most kivételesen szerencse is volt, mert az utolsó lépcsőfoknál kicsikét megbotlottam és, ha Louis nincs előttem, akkor átfordulok a korláton. Beszaladunk az öltözőbe, ahol mindenki nevetgél, majd mikor megpillantanak minket csendben maradnak, egyedül Sophia és Gemma pillantását veszem észre, akik mintha mindent tudnának.

- Hol voltatok? – kérdezi Liam.

- Én csak… Vagyis mi... Szóval, elhagytam a fülbevalómat, amit nagyon szeretek és Louis segített megkeresni. Amúgy meglett. – mosolygok és még mindig borzasztóan hazudok.

- Louis segített neked? Mikor két héttel ezelőtt meg akartátok ölni egymást? – kérdezi felhúzott szemöldökkel Zayn, de mosolyog közben, úgy, mint a lányok.

- Békét kötöttünk. – mondja mosolyogva Louis és levágódik Lou elé a székbe. Tehát békét kötöttünk, de nem is akármilyen módon, viszont alig várom a Luke-kal való találkozást, azt hiszem.

A koncert fergeteges volt, viszont már megülni alig bírtam, így mikor Harry is elköszönt tőlem és kiment a szobámból, gyorsan összeszedtem magam és indulásra készen álltam. Bezárom a szobámat és lemegyek a földszintre, már épp a recepció mellett járok, mikor hangos lépteket hallok meg.

- Louis? Mit keresel itt? – kérdezem összeszűkített szemekkel.

- Nem mehetsz el vele. – mondja, mire még inkább értetlenül nézek rá.

- Mi? Miért? – teljesen össze vagyok zavarodva.

- Nem akarom, hogy elmenj vele, mert Gem-nek igaza van. Ő nem az, akit érdemelsz.

- Nevetséges vagy. Eddig azt mondtad oké, most meg nem. – nevetek fel és megrázom a fejemet. – Jó éjszakát Louis. – mondom és hátat fordítva neki elhagyom a hotelt.